Ahogy azt már az előzőekben említettem, mostanság a napsütéses órák száma nem rúg magasra. Viszont mégis inkább az őszt és a tavaszt érzem váltakozni, mintsem a telet eluralkodni. Na, de felhők jönnek vagy mennek, az élet nem áll meg (különösen itt).
A gyárban kérem egyre többen vagyunk (igen, még több emberre lehet főzni). Na jó, ez nem panasz, éljen a sokszínűség! Pár hete érkezett egy belga srác, aki négy éve dolgozott EVS önkéntesként a Toolsnál. Nem régiben csatlakozott hozzá a barátnője is. Sőt, egy amerikai lány is beállt szerszámokat javítani a kis közösségünkbe. Ő pár hónapig marad, míg el nem kezdi a mesterszakos tanulmányait. De nem velünk lakik, mert a párja belfasti (valamiért úgy sejtem, ő hozta ide a tengerentúlról). Júniusban jön egy orosz fiú, júliusban pedig egy argentin. Emellett a napokban zajlik az októberben és jövő nyáron kezdő önkéntesek válogatása, így összeverődött egy mini TFS csapat, amelyik átrágja magát a beérkezett pályázatokon és igyekszik a legjobbaknak esélyt adni, hogy a varrógépek, kalapácsok és csavarhúzók világában találják magukat 12 hónapra. Emlékszem egy éve ilyenkor még én is abba öltem minden elképzelhető (és elképzelhetetlen) időmet, hogy fogadó szervezetet és megfelelő projektet találjak. Ez az élmény azért is került elő, mert valamelyik nap megszólalt a rádióban a Belfast Child és eszembe juttatta azt a budapesti hajnalt, amikor a villamoson zötykölődtem hazafelé telefonomon a rádiófrekvenciák között keresgélve és életemben először a fülembe csengett ez a bizonyos dal. Előtte egy nappal olvastam a Toools For Solidarity bemutatkozóját az EVS adatbázisban és arra jutottam, hogy adok magamnak még némi gondolkodási időt, mielőtt beadom a jelentkezésemet (mivel a leírás alapján az egyértelműen kiderült, hogy a munka, amelyet itt végeznék, tőlem és a kommunikációs diplomámtól merőben távol áll). De végül csak jelentkeztem (a Smple Minds számát jelnek véve) és hát most itt vagyok. Azért van ebben a sorsszerűségben valami, nem igaz? Vagy ez csak a dolgokba való bármit belemagyarázásra való hajlam eredménye? Esetleg a világon tényleg minden okkal történne? Na jó, ennyit a filozófiai mélységekről.
Akkor jöhet egy kis történelem? Mostanság fejembe vettem, hogy külön albumot szentelek az ilyen-olyan parkokban készített képeknek (ennek tényleges megvalósulásáról a Facebook keretein belül bizonyosodhattok meg. De igény szerint e-mailes küldést is vállalok!).
A magyarázat kézenfekvő: ezek errefelé pompásak, ráadásul szép számban mutatkoznak is. De persze, ha esetleg más országba vetődöm, követem majd a megkezdett hagyományt. Továbbá tervezek még utcai zenészekről is fotókat felhalmozni, de ehhez leginkább Dublin szolgáltathat termékeny talajul. Viszont, mivel nem is olyan sokára ismét ellátogatok oda, talán lesz is belőle valami.
Szóval, a sokat emlegetett Waterworks mellett, elmentem az Alexandra Parkba is, mely 1988 óta várja a piheni vágyókat. Ez talán az egyetlen olyan park Nyugat-Európában, melyet egy háromméteres fal választ ketté.
Azt gondolom mondanom sem kell, hogy az unionistákat hivatott tisztes távolságban tartani a republikánusoktól. Persze tálalni úgy tálalták a közvéleménynek, hogy 1994. szeptember 1-én, az első igazi IRÁ-s tűzszünet idején húzták fel a "béke falak" (peace walls) részeként, hogy gátat szabjon az erőszakhullámnak. A déli felét a főként protestánsok lakta Shore útról lehetett csak megközelíteni, míg az északit a katolikus Antrim útról (azon a környéken lakom én). 2011-ben aztán elhelyeztek egy kaput a szabad átjárhatóság érdekében, de csak hétköznapokon, az év kilenc hónapjában tart nyitva.
Én egy szombaton kerekedtem fel, hogy a saját szememmel is lássam ezt a talán egy kívülállónak ép ésszel felfoghatatlan dolgot. Meglepetésemre a kaput nyitva találtam. Át is mentem rajta, de valahogy magával ragadott az érzés, hogy tilosban járok. Ahogy baktattam visszafelé, rám is szólt egy kutyát épp arra sétáltató öregember, hogy elméletileg ez be van zárva és, hogy menjek vissza oda, ahonnan jöttem (na, mindezt nem modortalanul, csak épp határozottan). Én nem kezdtem el neki magyarázni, hogy kérem szépen, csak egy rendkívül kíváncsi magyar vagyok, aki pontosan tudja milyen a történelem árnyékában élni. Valahogy az egész park nyomasztó légkörrel bírt, pedig szép és rendezett volt, a játszótéren gondtalanul viháncoló gyerekekkel.
A heti bosszúságot egy koncert okozta. Arról van szó, hogy nem régiben felfedeztem egy George Ezra nevű zenészt, akiben az egyik pláne, hogy 20 éves, vékonyka, szőke brit fizimiskája ellenére egy jól megtermett középkorú afroamerikai énekes rejtőzik a torkában. A másik viszont az, hogy debütáló dalának címéül a magyar fővárost választotta. Így aztán kifejezetten megörültem, amikor a turnéállomásai között kiszúrtam Belfastot. Gyorsan be is mutattam a zeneszerető lakótársamnak, aki lelkesen hajlott is rá, hogy tiszteletünket tegyük az egyik hangulatos bárba tervezett zenés esten. Viszont aztán valahogy mindig közbejött valami, amikor arra került volna a sor, hogy megrendelje a jegyeket (azt ugyanis csak online lehetett és én még mindig nem vagyok bankkártya-tulajdonos, mint ismeretes). Végül a saját kezembe vettem az ügyet és írtam egy rajongással átitatott levelet a szervezőknek, hogy ugye-ugye lehet személyesen is jegyet venni. Ők készségesen válaszoltak is, viszont azt, hogy már egy darab sincs készleten. Nos, így esett, hogy február 20-án (Kurt Cobain születésnapján) a "Hungarian girl" nem fogja élőben hallani, ahogy egy tehetséges brit fiatalember Budapestről énekel.
Viszont végre szert tettem egy régóta vágyott aprócska tárgyra: egy Claddagh gyűrűre, mely eléggé ír (kissé talán már közhelyes is). A Galrway-ből származó ékszer az összetartozás három szimbólumát egyesíti magában. "A korona a hűséget, a szív a szeretetet, a két isteni kar (Danu és Dagda) pedig a barátságot testesíti meg." Négy dolgot jelenthet, attól függően, hogy az ember hol hordja. Ha kezünk jobb gyűrűsujján viseljük, szívvel kifelé, akkor az szabadságunkat jelzi. Ha ugyanezen az ujjon, szívvel befelé van, akkor ezzel azt fejezzük ki, hogy a szívünk foglalt. Aki bal kezének gyűrűsujjára teszi szívvel kifelé, az feltehetőleg el van jegyezve, ha pedig befelé, akkor már kimondta a boldogító igent. Egyébként érdemes rákeresni, mert a gyűrű kidolgozása és a három motívum együtt igazán mesés, függetlenül attól, hogy szentelünk-e különösebb figyelmet a jelentésnek vagy sem.
Aki már kezdett reménykedni, hogy ez alkalommal elmarad a rendszeresen jelentkező útikalauz, azt most ki kell ábrándítanom; az előre kiszemelt célállomás Portrush volt. Eredetileg többen mentünk volna, de a szombat esti német házi buli (egy másik önkéntes házban) és a napok óta tartó rossz idő a többséget elriasztotta a vasárnapi korai keléstől. Nem úgy a szokásos francia útitársamat és engem! És lássatok csodát, ahogy annak lennie kell, egy esőmentes nap köszöntött a kirándulni vágyókra. Irtó mókás egyébként, ahogy a máskor meglehetősen nyüzsgő központi pályaudvaron és buszállomáson csak elvétve botlani utazókba és azok is leginkább a padokon kókadoznak.
Portrush egy elég mutatós kis városka; nyáron kedvelt üdülőparadicsom. Télen, kora tavasszal viszont csak az olyan tenger-kedvelő látogatók merészkednek oda, akik igazán szép homokos partokat szeretnének látni tekintet nélkül arra, hogy a vízben meg lehet mártózni vagy sem. Az elmaradhatatlan kutyasétáltató párok és futók jöttek csak szembe velünk, ahogy botorkáltunk végig a part mentén, ahol a sós levegő keveredett a halak illatával, amelyeket épp akkor ragadtak ki a habok közül az élelmes sirályok. Tudom, tudom, már rettenetesen unjátok, hogy folyton sziklás és egyéb tengerpartokról fecsegek. De nekem ez a tenger egy új és igazán rendkívüli felfedezés. Láttam már ugyan korábban kétszer is, viszont valahogy mindig úgy jött ki a lépés, hogy még soha sem úsztam benne. Így aztán minden alkalmat próbálok megragadni, hogy közel legyek hozzá (nyáron pedig a mártózás sem maradhat el, legyen akármilyen hideg is).
A fehérre meszelt házakból és a házak előtt álló méregdrága autókból ítélve arra engedtem következtetni, hogy nem épp a munkásosztály vásárol erre fele telket. De milyen jó is lehet, ha az ember ablaka a pasztel sárga homokot nyaldosó víztömegre néz!
A szél erősen fújt, amelytől (értelem szerűen) általában hideg van, viszont itt valahogy nem tűnt fel. Sőt, akkora szerencsénk volt, hogy az eső is csak abban a negyed órában eredt el, amikor a rutinná vált kávé-tesztelést űztük az egyetlen nyitva tartó kávézóban.
Hazafelé leszálltunk a vonatról Ballymena kedvéért. Ott kis híd vezetett a vasútállomástól egy hatalmas területű parkba. Némely részén úgy magasodtak fölénk a fák, mintha egy jól karban tartott erdőben lennénk. Boltíves hidak és kacsaúsztatók sorakoztak a végeláthatatlanságig húzódó zöld felületek között. Maga a város ezen kívül nem sok érdekességet tartogat (leszámítva, hogy itt véghez sikerült vinni a kebab-akciót). De egy kellemes sétára tudom ajánlani.
A munkáról csak annyit, hogy a varrógépek még mindig szívósak és majd mindegyikük kemény dió. Viszont a kommunikációs csapat tagjaként még novemberben vettem szárnyaim alá a Tools Twitter oldalát. 31 követővel indultunk és a jelen állás szerint 373-nál járunk. Rádásul már nem nekem kell jelölgetnem, mert az emberek maguktól is ránk találnak, sőt meg is osztják a kis tweetjeinket. Talán a világ alakulására nézve semmilyen nagyobb jelentőséggel nem bír mindez, mégis, ha csak egy érdeklődőnek segít az aktivitásom, már megérte.
Ezek mennek...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése