Beannachtaí na Féile Pádraig oraibh!

Boldog Karácsonyt!

Happy Christmas!

Nollaig Shona Dhuit!

Nadolig Llawen!

Nollaig Chridheil!

Buon Natale!

Feliz Navidad!

Bon Nadal!

Bo Nadal!

Joyeux Noël!

Boas Festas!

Fröhliche Weihnachten!

С рождеством 

メリー クリスマス

圣诞节快乐

Maligayan Pasko!

Hauskaa Joulua!

Shub Naya Baras!

HATÁRidő

A dolgok állásáról még adós vagyok egy bejegyzéssel. Az első és legfontosabb tudnivaló velük kapcsolatban, hogy nagyjából még mindig csak állnak, de legalábbis korlátozott sebességgel vánszorognak hol előre, hol pedig kettőt vissza.

Akik kellő türelemmel bírnak és továbbra is töretlen lelkesedéssel követik a blogot, azok biztosan emlékeznek, hogy legutóbb épp egy marketing gyakornoki pozícióba készültem belevágni. Állásnak nem nevezném, mert fizetést nem, csak egy harmatgyenge ígéretet kaptam arra vonatkozóan, hogy amennyiben sikerül lenyűgöznöm őket a szakmai tudásommal és a kommunikációs berkekben tanúsított kreativitásommal, nem utolsó sorban pedig a teherbírásommal, akkor a hónap végén esetleg felajánlanak egy pozíciót. 

Heti kétszer jártam be az Egyesült Királyság legnagyobb látássérültekkel foglalkozó nonprofit szervezetéhez a marketing csapatot erősíteni. Nagy részt olyan feladatokat bíztak rám, amelyekre nem jutott elég idejük; a média kapcsolatok adatbázisát frissítettem, úgyis, mint újságírókat zargattam telefonon, hogy vajon még az adott sajtóorgánumnál dolgoznak-e, kisebb kutatásokat és összesítéseket végeztem és minden bonyolultságot mellőző adminisztratív szöszmötölgetéssel foglalkoztam. Mindezzel semmi gond sincsen, hiszen tipikus gyakornoki feladatkörök ezek (nem is kellett kávét főznöm) és nekem egyébként sem szokásom a munka természete miatt panaszkodni. Azt nem gondolom, hogy kiemelkedően úttörő lettem volna abban, amit rám bíztak, de azt sem, hogy rendkívül rossz. Maga a hely olyan mérsékelten bizonyult színpatikusnak, de alapvetően meg voltam vele. 

A hónap végén a felettesem behívott és két percben összefoglalta, hogy nem illek a "busy teambe" és, hogy a közös munkánk akkor ezzel véget is ért volna. Nem mondom, hogy váratlanul ért a dolog, de soha sem kellemes az elutasítás. Úgyhogy annak érdekébe, hogy ne merüljek el az önsajnálat mélységes bugyraiban, vettem egy jegyet az első Dublinba tartó buszra, ahol félig-meddig ad hoc módon számos ír kedvencem részvételével várt egy adománygyűjtő koncert. Összefutottam azzal a Corkból való rajongóval is,, aki decemberben elintézte nekem a közös képet. A Whalens-ben tartott fellépés nem csak azt a misszióját töltötte be hibátlanul, hogy elég szép összeget gyűjtött egy beteg kislány kezelésére, de azt is, hogy elterelte a gondolataimat a kialakult katasztrófahelyzetről néhány órára. 

Nem sokkal ez után hazautaztam három hétre, többek között azért, hogy leállamvizsgázzak, illetve, hogy idén végre együtt ünnepelhessem az ikertestvéremmel a születésnapunkat.

(Csak az azonosítás kedvéért, ő a kép bal oldalán látható. :-))

A Kommunikáció- és médiatudomány mesterszakot csodával határos módon végül jelessel zártam. Rengeteg időt töltöttem a családommal és a barátaimmal, illetve a hőség miatti panaszkodással - hiába, jócskán elszoktam tőle egy olyan országban, ahol gyakorlatilag csak a tavasz és az ősz létezik. Amikor ezt a bejegyzést írom, Belfastban hidegebb van, mint Norvégiában és órák óta esik. Magyarország továbbra is csodaszép, látom, hogy bizonyos tekintetben fejlődik is. De más szempontokból iszonyatosan halad lefelé a lejtőn, amely őszinte elkeseredéssel tölt el (ne értsetek félre, nincs ebben semmi felsőbbrendűség). 

Július elején jöttem vissza az Ír-szigetre és rögtön várt is két The Frames koncert, melyek, mint olyanok a zenekar 25. születésnapját hivatottak megünnepelni az Iveagh Gardensben és még januárban pár perc alatt elkelt rájuk minden jegy. Tartottak egy harmadik bulit is Corkban egyébként, de arra már nem volt képem elmenni. Mivel már részletesen beszámoltam korábban arról, hogy milyen kihagyhatatlan és maradandó élmény élőben látni ezt a kifogyhatatlan energiájú folk rock bandát, ez úttal kizárólag a színesebb mozzanatokra szorítkozom.

A Frames tagok pontban 8-kor ott sorakoztak a színpadon. Viszont tudva azt, hogy a negyedévszázados évforduló rajongók tömegét vonzotta, én már délután 3 óra magasságában a közparkos helyszín kapujánál gyülekeztem többed magammal, hogy megcsípjünk egy-egy helyet a frontvonalban (ez aztán, ahogy IviART fotója bizonyítja, mindkétszer sikerült is - a jobb sarokban ének/kiabálok). Azok után, hogy összeismerkedtem olyanokkal, akik egészen Mexikóból és az Egyesült Államokból jöttek Dublinba csak és kizárólag a jeles esemény miatt, én teljesen átlagos rajongónak számítok. Várakozás közben egész sokat beszélgettem egy ötvenes német házaspárral, akik közül a férj vette a jegyeket és szervezte meg az egész utazást a feleség születésnapjára (óh...). De a korai érkezők között volt az a néhány lány is, akikkel még decemberben barátkoztam össze (ők mindannyian 10-15 éve követik a zenekart), így összességében elmondhatom, hogy az első sor felét ismertem.  

Nyilván azt gondoljátok, hogy az ilyen ismeretségek igencsak ideiglenesek és a koncert végével szerte is foszlanak. Ez valójában nagyjából meg  is felel a valóságnak, de jó érzés pár órára tartozni valahova, ahol senkit sem érdekel, hogy magyar vagy német, esetleg mexikói az ember, mert a zene igenis összeköt és nem ismer határokat. Ez az egybeforrottság pedig végigkísérte a fellépéseket; egyként énekeltük a dalokat függetlenül attól, hogy valaki huszonöt éve ismeri az együttest vagy éppenséggel aznap látta őket először.

Az első buli előtt egyébként, amikor az egyik sátornál szert tettem egy frissen megjelent kiadványra, mely jó néhány daluk gitáros akkordmenetét gyűjti egy csokorba, véletlenül összefutottam egy ismerős arccal. Így esett meg, hogy végre személyesen is megismerhettem kedvenc ír zenei dokumentumfilmes, fotósomat, Myles O'Reilly-t, aki nem csak a fél ír zenei palettámat festette fel, de Dingle városa is az ő képei nyomán keltette fel az érdeklődésemet. Az már más kérdés, hogy ezúttal is annyira meg voltam illetődve, hogy egy épkézláb mondatot sem sikerült stand-upolni neki. (igazán leszokhatnék már erről...). De van az úgy, hogy olyan régóta várjuk,, hogy eszmét cserélhessünk valakivel, hogy, amikor odakerülünk, már se kép, se hang - igen, és én egyszer régen még újságíróként is tevékenykedtem, azt nem is említve, hogy nem régiben fejeztem be egy kommunikációs mesterdiplomát.

(A képen épp a Framest fotózza - én pedig azt, ahogy őket fotózza)

Szóval, a hangulat mindkét alkalommal fergetegesre sikeredett a szabad ég alatt. Az ír zenészek felelevenítettek jó néhány emlékezetes pillanatot az elmúlt negyed évszázadból és alátámasztva őket, sorra szólították a színpadra az egykori tagokat, akik szép számban képviseltették is magukat. Na jó, például az Egyszert (Once) rendező John Carney, aki 1991 és 1993 között basszusgitározott a zenekarban, nem tudott megjelenni.
Emberek, még egyszer utoljára, ha valaha is alkalmatok nyílna eljutni egy Frames vagy egy Glen Hansard koncertre, ne hagyjátok ki!

Az álláskeresés frontján több irányból is próbálkozom. Napi 5-6 órát töltök azzal, hogy munkára vadászom, pályázatokat írok, beszélek, akivel lehet, nem csak az Egyesült Királyságban, de az Ír Köztársaságban is és igen már Magyarországon is. Emellett kész vagyok akár egy negyedik országba is elköltözni, csak dolgozhassak végre!  Így aztán félig-meddig a sorsra bízom, hogy hova tovább. Annyi fejlemény azért akad, hogy holnap visszaköltözöm az önkéntesekhez, ahol október elejéig maradhatok (gyakorlatilag ingyen). Ha viszont nem sikerül ebben a kicsit több mint két hónapban egy állásra szert tenni, akkor ténylegesen haza kell költöznöm, mert sem pénzem, sem lehetőségem nem lesz maradni. Itt jegyezném meg, hogy az a mérhetetlen önzetlen segítség, empátia és barátság, amelyet a Tools For Solidarity csapatától, Stephentől, Johntól és rengeteg önkéntestől kaptam és kapok mind a mai napig, egészen elképesztő és nem tudok elég hálás lenni értük. Ugyanakkor azt is el kell mondanom, hogy a fentebb említetteket jó néhány magyar barátomtól is folyamatosan megkapom és innen is sokszor ölelem őket. Mert a barátok tényleg a bajban és a szükségben mutatkoznak meg; hogy ki az, aki valóban törődik veled és kik azok, akik csak addig álltak melletted, amíg valami hasznot reméltek belőle (sajnos ez utóbbira is nem egy példa akadt). Köszönöm mindenkinek, aki szorít értem és lehetővé teszi, hogy még mindig kitartsak egy álom mellett, amelyet talán már rég fel kellett volna adnom... 

  

(A kép a Slane Castle-beli Foo Fighters koncerten készült)

A sok segítséget annyival tudom csak meghálálni a Toolsnak, hogy heti minimum egyszer bejárok a gyárba dolgozni és főleg a szervezet kommunikációs részével foglalkozom. Esetleg főzök, de bármikor kapható vagyok nehéz doboz-emelgetésre vagy falfestésre is (ehh, a varrógépszerelést igyekszem elkerülni).

Emellett azért, hogy maximálisan lekössem magam, elkezdtem újra gitározni (tizenévesként egyszer már próbálkoztam vele, de akkor nem jutottam sokáig). Viszonylag méltányos áron beszereztem egy csodaszép Yamaha gitárt és napi 1-2 órát töltök azzal, hogy elsajátítsam az alapokat, hogy egyszer majd el tudjam pengetni néhány kedvenc dalomat (többek között az új gitáros könyvemből). Igazából a zene annyira fontos szerepet játszott eddig is az életemben, hogy csak idő kérdése volt, hogy mikor határozom el magamat valami hasonlóra. Remek tanító videókra lehet bukkanni a Világhálón (érdekes módon az angolokkal hatékonyabban boldogulok), de a későbbiekben nagyon szeretnék valaki olyantól tanulni, aki mestere a húros hangszernek. Persze, mint minden tervemhez, ehhez is az első lépés az, hogy munkát találjak. Viccelődtem egyébként azzal, hogy a gitározás lehetne a "b-terv," vagyis pontosabban az utcai zenélés. De sajnos ahhoz évek gyakorlata szükséges (így mindenki fellélegezhet, egyelőre csak a négy falat sokkolom a gitártépésemmel). A játék viszont remekül kikapcsol és egész szépen gyűröm az akkordokat is. 

Néha még mindig kirándulgatunk a nemzetközi csapattal, tengerparti sétákra járunk vagy csak egyszerű láblógatással ütjük el az időt a belvárosban. Példának okáért az elmúlt hétvégén bemutattam kedvenc színes házas városkámat, Whiteheadet az új önkénteseknek. Egész véletlenül belecseppentünk egy vattacukor-illatú, vizezett sörös fesztivál kellős közepébe, ahol egy reszelős blues banda húzta a talp alá valót. Sőt, a világító torony tövében még egy esküvői fotózást is elcsíptünk (micsoda helyszínválasztás!). De nem régiben spontán módon, a csoda számba menő jó időtől vezérelve elszaladtunk Helen's Bay-be is kagylót gyűjteni, amelyből aztán az olaszok kifogástalan vacsorát rittyentettek nekünk. 

Összességében,  azt nem állíthatom, hogy ez egy egyszerű időszak, de semmit sem adnak könnyen. Azt viszont merem remélni, hogy azzal a rengeteg segítséggel, amelyet kapok és egy határozott elképzeléssel, amelyért még mindig teljes erőbedobással küzdök, egy idő után a siker sem marad el.

Cork és Kerry avagy mesés délnyugat

Emlékeztek, hogy május elején nyélbe ütöttünk egy régóta vágyott látogatást az Ír-sziget déli felébe (Cork) és a szerintem legcsodálatosabb megyéjébe, Kerry-be? A szuperlatívuszok után azt hiszem tartozom egy képes beszámolóval a kedves olvasóknak.

Azt már többször említettem, hogy az ír tömegközlekedés nincs éppen a helyzet magaslatán így azoknak, akik például Dublinból szeretnének ellátogatni a dél-délnyugati tájakra, mindenképpen érdemes autót bérelniük. Mi (egy orosz, egy német és egy olasz önkéntes barátommal) sem tettünk másképp. Belfastból tizenkét óra körül indultunk és estére értünk Cork város közelébe, egy másfél órás megállóval Kilkenny-ben. Az az érdekes, hogy 2007-ben már jártam itt és pontosan emlékeztem a Nore-folyó partján álló kastélyra, ahol nem csak korabeli ruhákat és bútorokat lehet nézegetni, de az ahhoz tartozó rózsakert (mely meglepő módon, kelta kereszt alakú) kiválóan alkalmas piknikezésre is. Emlékszem akkor épp Apák Napjára készültek és minden kirakat és hirdetés arról szólt, hogy mi mindennel jutalmazd meg az apukádat. Most viszont színes, szivárványszínű zászlók lengedeztek mindenfelé, tekintve, hogy május 22-én tartottak szavazást a melegházasságról (melyre egyébként az alapvetően kifejezetten konzervatív ország nagy többséggel igent mondott). Arra is most döbbentünk rá, hogy a barátaim körében nagy népszerűségnek örvendő Smithwick's sör (Guinness for ever) Kilkenny-ből származik. Távozóban aztán élőben is láttunk egy dupla szivárványt, ahogy a parkolóhoz szaladtunk a langyos nyári zápor elöl.

Mókás történetek kerekedtek ki abból, hogy az éjjelek nagy részét vadkempingezéssel oldottuk meg (ez utóbbi elvileg tilos). Mindig rituálé szerűen kutattunk a megfelelő hely után ahol nyugodtan lehet sátrat verni, anélkül, hogy bárki kiszúrna bennünket. Az első éjszakát egy erdő mélyén töltöttük. Oda viszont egy morcos tekintetű ír farmer földjén keresztül vezetett az út, így kénytelenek voltunk engedélyt kérni tőle. Ő minden felesleges udvariaskodás és kérdezősködés nélkül csak annyit mondott: "it oesn't bother me." (Engem nem zavar).

Másnap bementünk Cork városába, amely az Ír Köztársaság második legnagyobb települése. De sokat nem időztünk ott; az Angol Piacra tértünk csak be (English Market), ahol beszereztünk némi soha sem próbált friss sajtot és ropogós héjú kenyeret (amely az északi csomagolt vackok után amolyan csoda számba ment). Egy közeli parkban majszoltuk el szerzeményeinket, majd vadásztunk nekem kávét és indultunk is a következő állomásra.

Némiképp elbizonytalanodtunk azt illetően, hogy a kötelező turisztikai látványosságot, a Blarney kastélyt vegyük szemügyre, ahol a híres Blarney-követ rejtegetik vagy pedig egy óceán partján fekvő kis várost. A kőröl egyébként azt tartják, hogy, aki megcsókolja annak az ékesszólás képessége lesz a jutalma. De az ír származású barátaink szerint ez csupán csak annyit tesz, hogy az illető megállás nélkül szövegel majd a semmiről és mindenki szereti érte (hm, ismerek egy-két ilyen írt...). A borsos belépő miatt aztán Knsale mellett döntöttünk, ahol nem csak kikötő van, de két erődítmény is. Mi a Charles Fort elnevezésűt jártuk be.

Továbbra is az Atlanti-óceán mentén haladtunk nyugati irányba, de hamar ránk esteledett, így a Beara-félszigeten kerestünk sátorhelyet. Ez utóbbi kevésbé ismert a turisták körében és a természet is sokkal érintetlenebb errefelé. Így kötöttünk ki a tengerparton, ahol közel és távol egy ház, de még legelésző birkák sem akadtak. A nagy szél ellenére végül még egy mutatós tábortüzet is összehoztunk. Reggel aztán arra ébredtünk, hogy erősen kopog az eső a sátor oldalán. Itt meg kell jegyeznem, hogy Cork-megyében, de főleg Kerry-ben elég gyakori vendég a zápor. Egy olyan időszakot sikerült kifognunk, amikor a megszokotthoz képest is több esett igazából péntek reggeltől hétfő estig nem hagyta abba. Viszont, aki azt gondolja, hogy egy kis égi áldás elriaszthatja az elszánt kirándulókat, az téved - vagy csak nem olvasott elég ír élménybeszámolót.

Elsőként a Castletownbere elnevezésű, kifejezetten magával ragadó tengerparti településnél álltunk meg, amely egészét sós levegő és erős hal illatának keveréke lengte be. A főtéren színes standokon mindenféle portékát kínáltak, de mi nem azokból, hanem a helyi nevezetességekkel díszített  képeslapokból válogattunk, hogy stílusosan május 1-én hazaküldhessünk néhányat a szeretteinknek. Valahogy mindannyiunknak ugyanaz járt a fejében: muszáj tengeri herkentyűket szereznünk ebédre. A megvalósítás érdekében egy muskátlis ablakú étterembe mentünk. Régi vágású ír házaspár vezeti a helyet akik közül a feleség ráérősen ingázott a hímzett terítős asztalok között. A seafood chowder-t választottuk, amely egy igen ízletes, gazdag tengeri leves. Ezerféleképpen lehet elkészíteni és a szigeten számtalan étlapon szerepel is. De ez volt a legjobb, amelyet eddig kóstoltam. Ha erre jártok, ne hagyjátok ki (Belfastban a John Hewitt bárban is jól készítik egyébként). 

Külön érdekessége a történetnek, hogy ez egy olyan városka, ahova titkon már rég el akartam jutni, csak éppen elfeledkeztem róla. Ismeritek a Colin Farell-es Ondine-t? Nos, a selkie (fókatündér)-történetet Castletownbere-ben forgatták. Amikor először láttam a filmet, meg is fogadtam, hogy egyszer erre az örökkön sirályoktól hangos helyre el fogok látogatni. Csak hazaérve, pár héttel később döbbentem rá, hogy már teljesült is a kívánságom.

Ahogy elértük Kerry-megyét, még útba ejtettük Bere szigetét - ahova egy amolyan siklóhoz hasonló járművel szállítják át a bárányokat - és persze megannyi elsuhanó, lélegzetelállító tájat láttunk. 

Péntek estére sikerült megérkeznünk Killarney-be, ahol végre egy diákszállón, föld helyett ágyban töltöttük az éjszakát. Na jó, vállalom, akkor már két napja egy egyszemélyes zuhany-hiányból adodó hisztit folytattam, amely ilyen formán megoldódni látszott. A Paddy's Palace névre hallgató hostel-láncot egyébként bátran ajánlom azoknak, akik nagyon olcsón, korrekt szolgáltatásokat kínáló szálláshoz kívánnak jutni. Írország szerte sok városban képviseltetik magukat.

Hogy belekóstoljunk némiképp a város éjszakai életébe, pubtúrába fogtunk. Ha az Ír-szigeten jár az ember kétféle sörözőbe egész biztosan bele fog botlani: a Murphy's-be és Kennedy's-be (garantálom, hogy az Egyesült Államokban sincs ez másképp). Az előbbi egyikében találtunk is egy érdekes plakátot (mert ez a plakátozás nem csak a magyaroknak megy...). 

A városközponttól nem messze terül el a méltán híres Killarney Nemzeti Park, "a legszebb ékkő Kerry koronáján," amely nem csak az első nemzeti park volt Írországban, de mára igen csak méretessé nőtte ki magát: 103 négyzetkilométeren terül el. Található itt gímszarvas és természetes tölgyerdők. A tölgyeket már csak azért is hangsúlyozom mert akadnak olyan barátaim, akik a fényképeim láttán folyton azt mondják, hogy "szép, szép, de túl kopár." Nos, vannak itt fák, csak különleges helyekre dugják őket. 

Még a hostelben megismerkedtünk egy spanyol lánnyal, aki fél éve dolgozik a Smaragd Szigeten babysitterként. Amikor megemlítettük neki, hog parkbejárást és hegymászást tervezünk aznapra, rögtön velünk akart tartani. Így aztán az egy fővel kibővült csapatunk a szemerkélő eső ellenére hatalmas fák árnyékában és sejtelmes tavakat fürkészve töltötte a szombat délelőttöt. A Torc-vízesés előtti fényképezgetés után már azon kaptuk magunkat, hogy Írország legmagasabb hegycsúcsa, a mindössze 1038 méteres Carrauntoohil-felé tartunk. 

Ügyesen kialakított, köves út vezetett felfelé, amely mellett végig kókuszillatú rekettye sárgállott. Az évnek ebben a szakaszában minden televan vele. Több vízmosáson haladtunk keresztül. Az egyik szabályos kis tóvá nőtte ki magát, ahol teknősbéka-szerű köveken kellett ugrálni, ha tovább akart jutni az ember 

A hegy nagyjából felénél található két varázslatos tó, amelyek teljesen ködbe burkolóztak. Itt nemzetközi csapatunk ketté vált, és míg a fiúk a csúcs felé vették az irányt, addig én az olasz lánnyal inkább visszafordultam, mert addigra már nem volt egy száraz négyzetcentiméter sem a ruhámon (jó, mondjuk ki: bőrig áztunk). 

A kiindulási pontnál kávézó és egy fürdőszoba várta a megfáradt hegymászókat. Arra gondoltam, hogy milyen kedves, rendes dolog, hogy zuhanyzókat biztosítanak az olyan szerencsétlenül jártaknak, mint mi. De, amikor besorakoztam volna a törülközőmmel, akkor láttam meg, hogy 1 Eurót kérnek egy perc zuhanyzóhasználatért. Hát, hiába, az írek tudják miből lehet pénzt csinálni (természetesen én nem járultam hozzá a kizsákmányolás eme abszurd formájához). 

Ami ez után következett, arról bátran merem állítani, hogy az utazás legbizarrabb része volt. Stephentől tudtuk, hogy a Valentia szigetén fekvő kis falvakban szabadon lehet sátrat verni a zöld területeken. Ezért keringtünk is körbe-körbe, de csak nem akadtunk egy ilyenre (szabad, ha találunk egyet?). Tovább nehezítette a dolgot, hogy úgy esett, mintha dézsából öntötték volna. Megálltunk egy söröző előtt, amely teljesen tele volt. Amikor az ajtón félig kilógó cigarettázóknak előadtuk, hogy mit keresünk, hatalmas nevetésben törtek ki azok, akik hallottak bennünket. Mindenki hüledezett, hogy kempingezni próbálunk ilyen ítélet időben. Mi viszont még ekkor sem adtuk fel. A német fiú hirtelen ötletétől vezérelve merész lépésre szántuk el magunkat: becsöngettünk a helyi egyházi vezető ajtaján annak reményében hogy Isten jó lelkű báránya megengedi majd a félbolond külföldieknek, hogy a kertjében sátorozzanak. Ő gond nélkül belement, sőt még azt is felajánlotta, hogy használjuk a garázsát. Így töltöttük az éjszakát egy baptista pap sufnijában.

Reggel ellátogattunk Írország legnyugatibb pontjára és útba ejtettük Valentia szigetének néhány elbüvölő szegletét is fotózgatni, lábat lógatni, körbejárni. A véletlen folytán még az előző napi útitársunkkal is összefutottunk. 

Végre elértünk a Dingle-félszigetre, amelyet nagy várakozás előzött meg. Különösen Dingle városkájára voltam kíváncsi, ahonnan kedvenc ír zenei dokumentumfilmesem származik. Ezen a részen magas az írül beszélők aránya, én pedig mosolyogva fordultam hátra a színes házas város utcáin sétálgatva, akárhányszor elcsíptem a lehetetlenül nehéz nyelv foszlányait. Kiváló zenei élettel és fokzenészekkel büszkélkednek, így pár perc alatt fel lehet hajtani egy pubbot, ahol tradicionális muzsikusok húzzák a talp alá valót.

Hogy a helyiek itt is humoruknál vannak, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az ezekhez hasonló hirdetések. 

A Dingle-félsziget csodálatos természeti adottságainál fogva kedvelt túrisztikai célpontnak mondható. De mivel ez alatt a pár nap alatt sok időt töltöttünk a természetben, nem bántuk, hogy némi szociális zsizsegés vett minket körül. Egy tölgyfaasztalnál valamilyen bodzaízű, furcsa sört kortyolgattunk, amikor egy párbeszéd ütötte meg a fülemet. Találjátok ki a mellettünk ülő két brit hölgy kinek a londoni koncertjéről áradozott - várom a tippeket!. Kicsi ez a zenei világ...

Arról, hogy Dingle-nél mennyire csodás az óceán és természetesen a félsziget maga, meséljenek helyettem a képek. 

Úton hazafelé Limerickben álltunk meg egy szusszanásnyi pihenőre (az olasz lány előtt, aki kitartó sofőrünk volt, ez úton is le a kalappal). Majd egyre közelebb kerültünk Belfasthoz, magunk mögött hagyva öt felejthetetlen napot ott, ahol a gondok zsebre vágható üveggolyókká zsugorodnak. Ha ez volt az utolsó nagy barangolásom az Ír-szigeten, akkor azt kell, hogy mondjam, bizony méltó lezárása az egész ír/észak-ír létnek.

De arról, hogy valóban ez lenne-e a pont az i-n, a következő bejegyzésben mesélek.

Dave Grohlékon nem fog az eső avagy Slane 2015

Ugyan ez még mindig nem egy igazi, helyzetjelentős bejegyzés, azért közreadnék mégis valamit. 

Akiket esetleg furdalt volna a kíváncsiság, hogy miként teljesített a világ legjobb koncertzenekarai közé sorolt Foo Fighters az erősen esőásztatta Sane Castle-ben, azoknak ismét csak a Recorder a megoldás, ahol megjelent egy beszámolóm a kastélyos koncertről. A Seattle-i rockhősök olyan zenészekkel osztották meg a színpadot, mint Hozier, a Kaiser Chiefs, a roppant fiatal The Strypes vagy az észak-ír Ash. IDE tessék kattintani!

Végjáték

Azzal kezdem, hogy, amikor úgy döntöttem az önkéntesidőszak után, hogy maradok, azt azzal a kizárólagos céllal tettem, hogy munkát találjak, letelepedjek, beilleszkedjek és úgy igazán elkezdjem az életemet.

Kaptam munkanélküli segélyt, amely sokat segített, ugyanakkor nehéz is volt kijönni belőle. Persze nem panaszkodom, mert így is roppant hálás voltam, hogy az átmeneti időszakban adtak valamiféle segítséget. Aztán január elején elromlottak a dolgok: történt egy s más a a házban, ahol lakom, amely arra késztetett, hogy mihamarabb elköltözzek. Ráadásul az eddigi lakó mellé kaptam még két arab férfit, akiknek a nemzetiségét csak azért emelem ki, mert a kulturális különbségek lépten-nyomon kijöttek (többek között abban, hogy egyedüli nőként valahogy mindegyikük azt gondolta, az én felelősségem rendben tartani a házat). Aztán január végén, mint derült égből a villámcsapás, megkaptam egy bizonyos támogatást, amelyet még októberben igényeltem és semmilyen esélyt sem adtam a pozitív elbírálásra. Ennek következtében végre lett pénzem, vehettem halat (maradtam ugyanis halevő vegetáriánus), gyümölcsöt és nem csak olyasmit, amit a Tesco leárazott polcára tesznek Emellett a fejembe vettem, hogy először életemben egyedül fogok lakást bérelni. El is kezdtem járni a várost és több házat is megnéztem. De a válasz mindig ugyanaz volt: az ügynökségek nem akarták kiadni nekem őket, mondván, hogy nincs biztos bevételem (a támogatások nem számítanak annak). 

Ezzel párhuzamosan folyamatosan adogattam be a jelentkezéseimet mindenféle munkára és március elejére végre befejeztem a szakdolgozatomat is. Ez utóbbira a kommunikáció- és média mesterszakos diplomámhoz volt szükség és a helyi média szerepéről írtam a ruandai népirtásban. Régóta húzódott már és őszintén szólva, nem vágtam éppenséggel könnyű fába a fejszémet, de így utólag azt gondolom megérte a belefektetett energiát, mert ez egy fontos téma. Az már más kérdés mit kezdhetek aztán a diplomával. Ez olyan kényes pont az elmúlt hónapok magyar eseményeinek tükrében, hogy jobb, ha nem is fogok bele.... 

Amikor tudtam, bejártam a gyárba, de a varrógépszerelés helyett főleg a kommunikációs feladatokat vettem át (a Tools Facebook és Twitter oldalának, valamint honlapjának karbantartását, hírek frissítését). Aztán felvetődött egy olyan lehetőség, hogy elkezdhetnék dolgozni annak a szervezetnek a marketing csapatában, amelyik annak idején a személyi edzői dolgot szorgalmazta. Persze velem madarat lehetett volna fogadni, mert ez egy erős, a szakmámnak megfelelő kezdést jelentene. Abban maradtunk, hogy az első hónapban gyakornokként, fizetés nélkül állok munkába. Erre gondolkodás nélkül igent mondtam, mert mindezzel csak nyerhetek (ha mást nem, tapasztalatot). Sokáig bonyolódott a papírmunka, mert azt szerették volna, hogy hivatalosan jelentkezzek önkéntesnek, ez pedig el tartott egy darabig. Aztán végül sikerült és egy pénteki napra beszéltük meg, hogy leülünk tárgyalni a részletekről. Ezzel párhuzamosan kaptam egy levelet a munkaügyi központtól, hogy jelenjek meg egy úgy nevezett "Genuine Prospect of Work" interjún, amely során azt vizsgálják meg, hogy ténylegesen teszek azért, hogy munkát találjak. Megijesztett a levél, de gondoltam nem lehet gond, hisz tucatnyi jelentkezést adok be hetente és ezeket bizonyítani is tudom (amikor ezt a bejegyzést írom, már túl vagyok rajta).

Szóval, a megbeszélés nem egészen úgy zárult, ahogy számítottam. Május 5-én kezdek és mindösszesen heti kétszer fél napot kell dolgoznom. A munka maga érdekes, de ez a kétszer fél nap szerintem gyakorlatilag a semmivel egyenlő. Ráadásul arra jutottam, hogy, ha fel is vesznek a gyakornoki időszak után, biztosan csak részmunkaidősként (bár a semminél az is jobb lenne). valahogy mégis azt érzem, hogy erre a pozícióra nem alapozhatok. 

Ahogy alakultak a dolgok én (mindezek ellenére) egyre inkább úgy terveztem, hogy itt maradok még egy ideig. Igen, jól gondoljátok, be is szereztem egy-két koncertjegyet is. Két barátommal megyünk május végén a Slane Castle nevű nagyszabású fesztiváljellegű rendezvényre, ahol a line-up eddig így néz ki: Foo Fighters, Hozier, Kaiser Chiefs, Ash (akik egyébként akkor voltak headlinerek ugyanitt, amikor 2007-ben először jártam Írországban) és a Strypes. Július elején pedig (a) The Frames két koncertet is ad Dublinban a zenekar 25. születésnapjának alkalmából. Ezekre annak ellenére is sikerült jegyet szereznem, hogy az első időpontra 10 perc alatt kelt el az összes. Május közepén pedig Belfastba látogat az ír Villagers, akik nem rég jöttek ki egy zseniális új lemezzel és amúgy is egy figyelemre méltó fiatal együttes. 

Kirándulásra már sokkal kevesebbszer kerül sor, mint korábban, de azért jártunk pár szép helyen. Például biciklitúrát szerveztünk a közeli Comberbe egy verőfényes szombat délutánon.

De ellátogattunk a Six Mile Water partjánál fekvő Antrim városkájába is, ahol még várromok alatti szűk folyosókon is barangoltunk. Sokat sétálgatok a szeretett kacsás parkomban is, mert akadt néhány tényleg meleg napunk. Ha kicsit nehezebb a szívem, csak kimegyek oda. Vagy a tengerpartra Wbiteheadnél és egy időre minden a helyére kerül.

Eljött a felülvizsgálat napja. Mindenféle papírral készültem: levelekkel, e-mailekkel, a munkáltatók válaszaival és hasonlókkal. Alapvetően mindig minden szabályt betartottam, minden állásbörzére elmentem, már vagy négy különböző szervezet tanácsadójával beszéltem, sőt még egy számítógépes tanfolyamot is elkezdtem, amely három vizsgából áll és az elsőt hibátlan eredménnyel le is tettem. Így azt gondolom tényleg nem csak lábat lógattam.

A munkaügyi központban egy kicsi zárt szobába kellett mennem. Egy középkorú férfi ült velem szemben, aki elég készségesnek mutatkozott. Elmondta, hogy arra kíváncsi, hogy ténylegesen munkakereséssel töltöm-e az időmet (vajon megérdemlem-e az adófizetők pénzét), illetve azt is vizsgálnia kellett, hogy az angoltudásom megfelel-e a kritériumoknak (végül azt írta a rubrikába, hogy "perfect"). Mikor mindent szépen végigmutattam neki, azt mondta, hogy nem mindennap sétálnak be ennyire felkészülten, így biztosra veszi, hogy semmi gond sem lesz az elbírálásnál. A döntést ugyanis nem ők, hanem egy harmadik hivatal hozza meg (a második az, akikhez minden héten bejártam az álláshirdetéseket böngészni az online keresgetés mellett). Ugyanakkor arra is kitért, hogy, ha ezt most elutasítják, akkor nem csak a munkanélküli segélyt vesztem el, de akár ki is utasíthatnak az országból. A választások közeledtével nagyon megszigorodtak az Egyesült Királyságban a szabályok és sokat változott a bevándorlókhoz való hozzáállás - ezt én magam is tapasztaltam. Mégis úgy léptem ki az épületből, hogy minden tőlem telhetőt megtettem. Amikor beszámoltam az esetről a belfasti barátaimnak, ők kevésbé látták derűsen a helyzetet és többen el is kezdtek kérdezősködni hátha akad valami munka a számomra (kár, hogy ere korábban nem került sor). De én, aki általában pesszimista vagyok, mégis nyugodt maradtam és bizakodás töltött el. Mindazonáltal egyáltalán nem segélyből szeretnék élni, így maximum 1-2 hónapot adtam  még magamnak, hogy végre mozduljak valamerre. Ez alatt a fél év alatt sokszor bizonytalanodtam el és tettem fel magamnak a kérdést, hogy valóban jó helyen vagyok-e, nem maradtam-e indokolatlanul sokáig és, hogy hol is van az a bizonyos otthon?

A válaszlevél egy héten belül, pontosan a mai napon érkezett: azt írták, hogy nem látják az alapvető törekvésemet arra, hogy munkát találjak és, hogy ezek után nem kapok semmilyen támogatást, illetve, ha nem bizonyítom, hogy legálisan tartózkodom az Egyesült Királyságban, akkor el kell hagynom az országot. Mintha gyomorszájon vágtak volna. Mert én tényleg elhittem hogy akkor majd itt találom meg a helyemet. Elhittem, hogy ott élhetek, ahol jól érzem magamat, sőt, még azt is, hogy befogadtak és, hogy talán egy kicsit ide is tartozom. Elhittem a halat, az epret, a karnyújtásnyira lévő zenei szcénát, a nagy zöldséget, a brit együttérzést. De most valahogy azt érzem, hogy kifolyt minden a kezeim közül.      

Az a szomorú, hogy a szűk ismeretségi körömben is vannak olyanok, akik majd dörzsölgetik a tenyerüket, hogy "na hát csak belebukott." Szeretném azt mondani, hogy a magyarok nem hajlamosak erre a "dögöljön meg a szomszéd tehene is" mentalitásra, de sajnos nem lenne igaz. Ha most tényleg itt a vége ennek az észak-ír történetnek, egyetlen mentségemre az szóljon, hogy én megmertem próbálni, ki akartam lépni, változtatni, kockáztatni és meg is tettem. És tudjátok mit, ezután is tartom magam ehhez. Ha mindent fel kell számolni, hogy megtaláljam végre a helyemet, akkor megteszem. 

Egyelőre még nem tudom hogyan tovább. Annyi biztos, hogy a héten öt napra az Ír Köztársaság azon részére utazom három önkéntessel, amelyekre már nagyon rég vágytam: Kerry- és Cork-megyébe. Talán ez lesz az utolsó utazás a Smaragd Szigeten. Addig pedig minden követ megmozgatok és igyekszem józan maradni. Ha az az egyetlen megoldás, akkor hazafelé veszem az irányt...

Sorsdöntő

Kis túlzással ugyan, de nagyjából holnap dől el, hogy megyek vagy maradok... 

Január óta történt egy s más, de a dolgok állása gyakorlatilag hétről hétre változott. Többször belefogtam, hogy mindezt egy bejegyzés formájában kiadom magamból, de mire leültem volna, hogy nekilássak, már egész máshogy nézett ki minden. 

A lényeg, hogy kilátásban van egy munka (amely ráadásul szakmailag is stimmelne), de épp csak annyira biztos, mint az, hogy a jelenlegi körülményeimet belátható ideig fenn tudom tartani (vagyis nem). De a változásban maga a változás jó; hogy kimozdít egy állapotból, hogy pontot tesz a  befejezetlen mondatok végére és biztosra simítja a bizonytalant. 

Akárhogy is lesz, jelentkezem az eredménnyel. Addig is, aki eddig még nem látta, annak feltétlenül ajánlom Imre Loránd Balázs húsba vágó filmjét, a Mnjek/Maradjak londoni epizódját.